2.évad 13.fejezet - Kapaszkodni, de mibe?

Sziasztok! :) Ha kedd, akkor fejezet! Először is ne haragudjatok, nagyon le vagyok maradva a komik válaszával, de holnap délelőtt megpróbálok mind a kettő fejezetére válaszolni. Különben nagyon örültem nekik, 11. résznél öt darab komi jött. Mind új emberektől, mind régitől. Rettentően jól estek. Na és persze a 11 pipa is. Szóval ezer hála érte. Nos a fejezet, nem tudom milyen lett, majd ti eldöntitek. De most is reménykedek, egy-két új emberbe. Nem is húzom az időt. Jó olvasgatást! :)

K&H

Mike szemszög:

- Nem, arról szó sem lehet. Igen,valóban ki készült teljesen. De ez a természetes, nem? Hiszen alig egy hét alatt veszítette el az apját, és a régi barátját.- ellenkeztem az orvossal.

- De Miss Morgan-nek nem normális kitörései vannak. Komoly kárt okozhat magának. Látta a kezét? Ez az első lépés.

- Kezemben tartom a dolgokat. Jobban fogok figyelni rá. De nem hinném, hogy az segítene, hogy bezárnánk a négy fal közé, egy rakás őrült közé.

- Nos, ön tudja. De azt remélem meg engedi, hogy holnap ki küldjek egy szakembert hozzá, hogy kicsit beszélgessenek.

- Nem tudom,hogy fog reagálni a dolgokra. De rendben.- kezet ráztunk, majd az orvos el ment. Előre félek a holnaptól.

                                                                          ***

Nickelback - Lullaby

Doris szemszög:

Forró homok csiklandozza az egész testemet, forró napsugarak szinte égetik a bőrömet. Lágy hullámok nyaldossák a lábam. Hunyorogva nyitom ki a szemem. Most álmodom?

- Ideje volt felébredned. Szörnyű hallgatni ahogy horkolsz.- szólalt meg egy ismerős hang.

- Nem is horkolok.- csattantam fel.

-J ó tényleg nem.- Ahogy tisztul, a látásom a hanghoz ismerős arc is társult.

- Hol vagyunk?- szólaltam meg halkan.

- A fejedben. Mint ne mondjak, elég sötét volt ide bent, és elég csúnya dolgokat láttam - gúnyolódott Taylor.

- Megőrültem?- kérdeztem rekedt hangon.

- Nem, dehogy is. Csak egyszerűen nem akarod el fogad a helyzetet. Doris, ne tedd tönkre magad.- dorgált.

- Úgy mint te? Még is mikor óhajtottad volna el mondani, hogy szívbeteg vagy? Egyáltalán el mondtad volna? - keltem ki magamból teljesen.

- Doris...- szólalt meg szinte suttogva.

- Ne, ne magyarázkodj. De legalább annyi eszed lehetett volna, hogy nem szeded be azokat a kibaszott gyógyszereket.- hirtelen minden elsötétült, és hatalmas villámok jelentek meg a fekete égen. A partot az egyre nagyobb hullámok mosták.

- Doris nyugodj le.- próbálta túl üvölteni a közelgő vihart.

 -Már hogy nyugodhatnék le? Itt hagytál egyedül.- zokogtam fel, következő pillanatba az ég leszakadt, mintha én irányítanám az időjárást.

- Doris engedj el!

- Neeem!.- rogytam össze.

- Doris. Doris.- pattant ki a szemem, majd nagybátyám aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Minden rendben.?- kérdezte. Nem válaszoltam, csak némán felültem, próbáltam rendszerezni légzésemet.

- Tessék, ezt vedd be.- adott a kezembe egy szem gyógyszert, és egy pohár vizet.

- Nem kell.-toltam el tőlem.

- Doris, be kell venned.

- Azt mondtam nem kell.- majd földhöz vágtam a poharat. Mike ledöbbenve ült mellettem.

- Azt hiszitek, hogy ha mindent szart beadtok jobb lesz? Rohadtul nem!- pattantam fel az ágyról.

- Doris - közelített felém Mike, de én csak hátráltam, míg egy éles szúrást nem éreztem a vállamba. Mintha minden erő kiszaladt volna a testemből, lábaim erőtlenül rogytak össze. Mike reflex szerűen kapott utána, majd lefektetett az ágyamra.

- Jön ma egy szakember, aki beszélgetni szeretne veled. Addig nyugodj le.- tűrte ki a szemembe logó hajamat az anyám.

- Elárultatok.- suttogtam alig hallhatóan, majd elnyelt a sötétség.

                                                                               ***

- Doris. Ideje fel kelni, nem sokára itt az orvos.- lassan nyitottam ki a szemem, mintha mázsás súlyok lettek volna rajta.

- Itt a gyógyszered.- mutatott az asztalra anyám, majd ki ment a szobámból. Csak néztem az asztalon lévő kis kapszulát. Lehet, hogy könnyebb lenne? Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy húszas éveiben járó fiatal srác lépett be rajta. De mintha észre se vettem volna, tanulmányoztam a falat.

- Szia Doris. Én Justin Nelson vagyok.- ült le az ágyam melletti fotelba. Továbbra se néztem rá, nem is köszöntem. Hát ha el megy.

- Nos, nem lepődők meg a reakciódon, ugyan is a többség így szokott fogadni.- próbált viccelődni.

- Ha azt hiszed, hogy némasággal el tudsz üldözni. Akkor el kell, hogy szomorítsalak, ugyan is volt rosszabb nálad is.

- Figyeld, beszéltem az orvosoddal, és a családoddal. Hidd el át érzik a fájdalmad, és csak segíteni akarnak.

- Nem éreznek át ők semmit sem.- szólaltam meg rekedten.

- Miből gondolod?

- Ha igazán át éreznék a fájdalmam, nem szidnák Taylort, és nem akarnának különféle nyugtatókkal el nyomni.

- Mit mondanak róla?

- Mindegy, úgy se hinnél nekem, biztos anyámék tele beszélték a fejedet. Őrültnek tituláltak.

- Nem beszéltem édesanyáddal, és nem tituláltak őrültnek.

- Honnan tudod,mikor most mondtad, hogy nem beszéltél velük.- Ő is ennyire hülyének néz ?

- Igaz, tényleg nem beszéltem velük csak pár szót. De pszichológus révén, egy-két mozdulatból le veszem mit érez, vagy épp gondol az adott ember.

- Igen? Azt tudod, hogy én mit érzek?- kérdeztem gúnyosan

- Össze vagy zavarodva. Túl sok rossz dolog történt veled. Próbálod elnyomni a fájdalmad. Tipikus gyászoló. Próbálod kikapcsolni az érzéseidet. Nem akarod észre venni a nyilvánvalót. De nem mehetünk el ezek a dolgok mellett. Meghalt az édesapád, meghalt egy régi barátod szinte a kezeid között. Ha jól tudom a barátoddal is összevesztetek.- Hogy mi van?

- Ha csak egy-két szót beszéltél a családommal ahogy mondtad. Hogy tudhatsz ennyit?- hökkentem meg.

- Tudnom kellett mért van rám szükség, és hogy neked mire van szükséged.

- Arra van szükségem, hogy békén hagyjanak. Anyám, Mike, te és mindenki.- ordítottam.

- Igazán erre van szükséged?- állt fel holt nyugodtan.

- Igen.- remegtem a dühtől.

- Arra, hogy még több embert elveszíts akit szeretsz?- ült le mellém az ágyra.

- Arra van szükséged, hogy magányos legyél? Hogy megőrülj ? Ezt szeretnéd?

- Elég!- pattantam ki az ágyból.

- Ezt szeretnéd Doris?- közelített felém. Fejembe mintha millió hang kérdezte volna.

- Nem tudom. Nem tudom mit akarok.- zokogva csúsztam össze.

- Látod, össze vagy zavarodva. De ez természetes. De azért vagyok itt, hogy segítsek. Hogy segítsek feldolgozni az elvesztésüket.- ült le mellém.

- Nem kell a segítséged, se senkié. Nem akarom feldolgozni, nem akarom elveszíteni őket. Nem akarom elfelejteni őket.

- Doris, tudom, hogy fáj az elvesztésük. De ha azt mondogatod, hogy nem haltak meg, attól nem fognak vissza jönni. Ők se akarnák, hogy ez miatt tönkre tedd magad.- tette a vállamra a kezét, de rögtön lelöktem magamról.

- Mért hiszi azt mindenki, hogy tudja nekem mi a jó? Mért mondod te is, hogy tönkre teszem magam?

- Miért ki mondta még?- kíváncsian méregetett.

- Taylor.

- Taylor? Mármint a halott barátod?- bólintottam.

- Mikor mondta?

- Álmomba.

- Álmodtál vele?

- Igen, ahányszor belém nyomták a nyugtatót, és aludtam.- forgattam a szemem.

- Miről álmodtál?- Na jó most már elég.

- Szerintem elég volt ennyi. Köszönöm, hogy eljöttél, de nem kell segítség.- mondtam, majd befészkeltem magam az ágyamba.

- Doris. Muszáj, tudom mint álmodtál. Lehet ez a kulcsa az egész betegségednek.- térdelt le elém.

- Miféle betegségnek? Nem vagyok beteg.- kezdtem megint ki térni a sodromból.

- Valami okból kifolyólag, nem tudod őt el engedni. Ennek valami oka van. Apáddal is álmodtál?- kérdezte.

- Nem.

- Amikor Taylor-ról álmodsz, az rémálom?

- Nem fogsz békén hagyni igaz?- kérdeztem idegesen.

- Elég kitartó ember vagyok.- jelent meg egy huncut mosoly arcán.

- Nos?- Orvoshoz képest elég türelmetlen. Na jó, mi történhet? Legfeljebb dili házba zárnak.

- Eleinte egy szép napos helyen vagyunk. De ahányszor szóba a jön a halála, mint ha minden száznyolcvan fokos fordulatot venne. Vihar lesz, villám,szél. Mintha én irányítanám az időjárást.

- Történt valami, ami miatt hibásnak érzed magad?

- Mindenért én vagyok a hibás. Meg kellett volna mentenem, tartoztam neki. Ő is meg mentett.- halkult el a hangom.

- Hogy érted ezt?- nézett rám meglepetten.

- Úgy, hogy......

Homokba feküdve nézem a sötét égboltot. Langyos szél cirógatja a bőröm. Harmadik napja, hogy nem mentem haza. Azóta egy percet nem aludtam. Első napon Taylor-al mentem egy buliba. Majd egyik pillanatról a másikra egy vad idegen bandával iszogattam. Most pedig itt vagyok, egy ismeretlen helyen, ismeretlen emberekkel.

- Doris! Gyere, adunk valamit. - kiabált oda az egyik fiú. Még a nevét se tudom. Lassan felkeltem, és leporoltam a ruhámat.

- Szereztünk neked is.- nyújtotta felém a kis zacskót.

- Biztonságos ez? Mármint még ti se ismeritek.- aggodalmaskodtam.

- Nyugi már. Régi havertól szereztem. Teljesen megbízható. Gyerünk már! Egyszer élsz.- adott a kezembe egy üveg sört. Kivettem két darab kék kis kapszulát, majd leöblítettem egy kis sörrel. Mindenki felszabadultan táncolt,és élvezték az életet.

- Gyere.- kapta el a kezemet az előbbi srác. Bevitt a tömegbe, és teljesen hozzám simult, kezét derekamra rakta. Belassult minden körülöttem. Mintha lassított felvétel néztem volna. Egyre melegebb lett. A levegőt szinte elszívták előlem.

- Bocs, kell egy kis friss levegő.- bontakoztam ki öleléséből. Nagy nehezen kijutottam a táncoló tömegből. Nem messze, az egyik kisebb sziklánál támaszkodtam meg.

- Hé! Minden oké?- kérdezte a névtelen „barátom”.

- Azt hiszem. De még mindig nem tudom a neved. - kapaszkodtam továbbra is a sziklába. Forgott velem minden.

- Nem fontos a nevem.- jelent meg kaján vigyor arcán.

- Tudod, Doris sosem láttam még ilyen szép lányt, mint te.- a mondat végére teljesen ott állt előttem.

Pulzusom már az egeket verte, kapkodva szedtem a levegőt.

- Shh..nyugi van édesem.- tűrt el egy kósza hajtincset szememből. Szívem hevesen kezdett verni, fejem zugot a hangod zenétől. Lábam mint a kocsonya úgy remegett.

- Tegyük szebbé ezt az estét - csókolgatta a nyakam. Undortól kirázott a hideg. Gyomrom felfordult, de nem voltam képes megmozdulni. Mint aki lebénult. Lábaim nem bírták tovább. Összecsuklottak, és a homokba estem. Egész testem remegett, tüdőm kétségbeesetten akart levegőhöz jutni.

- Mi az isten verte bajod van?- ütögette az arcomat. Szemem akaratom ellenére is lecsukódott. Testemet egyszerre rázta a hideg, és öntötte el a forróság.

- Mi a francot művelsz?- hallottam meg egy ismerős hangot.

- Rosszul lett a csaj. Pedig már benne voltunk valamibe.- felelte önelégülten.

- Mármint te voltál benne valamibe. Ugyan is, ahogy láttam, ő a világát nem tudja. Azt gondoltad, hogy ha beadsz neki minden szart, majd oda adja magát? Nézz már rá!

- Nem kényszerített  semmire.- Van bőr a pofáján.

- Addig tűnj el míg a fogaid egy helyen vannak. Különben nem állók jót magamért.- fenyegetőzött Taylor. Sosem hallottam még ilyen dühösnek. Tudom, hogy rám is ugyan úgy dühös, amiért eltűntem egy szó nélkül.

Elájulhattam, ugyan is Taylor szólongatására ébredtem fel.

- Doris. Hogy érzed magad?- kérdezte lágy hangon. De egy szó nem jött ki a torkomon, helyette hangos zokogásba törtem ki. Sírás még jobban elvette a levegőt előlem.

- Nyugodj meg. - tette fejemet az ölébe.

- Shh..- simogatta az arcom. Levegő fokozatosan vissza áramlott a tüdőmbe.

- Mi...történt?- kérdeztem rekedt hangon.

- Pánik rohamod volt. Hogy veheted be azt a szar vad idegen embertől? Hogy tűnhettél el három napra, úgy, hogy egy szót nem szólsz? Aludtál egyáltalán valamit? Tudod mi történhetett volna ha nem jövők? Meg is halhattál volna, vagy megerőszakolhatott volna az a barom.

- Ne haragudj - csuklott el hangom újra.

- Ne sírj. Nem haragszom, csak ne csinálj ilyet többet. Nem lehetek ott mindenhol.

- Tudom. Jövök neked eggyel. Megígérem, ha te leszel hülye, megfoglak menteni.- nyújtottam felé kisujjam.

- Olyan nem fog előfordulni. De rendben. - kulcsolta össze kisujjunk.

- Nem tehetsz róla, hogy meghalt. Felelőtlen volt, hogy bevette a gyógyszereket, mikor tudta, hogy nem szabadna.

- De az én hibám. Megígértem neki, hogy ha hülyeséget csinál meg mentem. Láttam nála a gyógyszert, de nem vettem el tőle. Ha elveszem, akkor még most is élne.-törölgettem könnyes szeme.

- Fiatal volt. Még élnie kellene. Családot alapítani, engem idegesíteni. Nem egy istenverte hűtőbe holtan feküdni. Érted?- zörrentem rá.

- Nekem kellene ott feküdnöm. Jobb lett volna, ha akkor hagy meg halni.

- Szerinted ezzel most megoldasz mindent? Hogy hibádztatod magad? Hogy elmarsz mindenkit magad mellől? Szerinted ő ezt akarná? Így akarna látni? Szétcsúszva, összezavarodva? Nem hinném. Nem véletlen álmodsz róla egyfolytában. Nem véletlenül, mondja, hogy enged el. - emelte fel ő is hangját.

- Nem akarom el engedni. Értsd már meg!

- Oké, akkor tudod mit tedd tönkre magad. Tessék nézd meg magad.- emelte felém a kis tükröt.

- Mit látsz? Várj, én majd el mondom. Egy fiatal lányt látok, aki nem képes küzdeni. Inkább homokba dugja a fejét, mint sem el fogadja a tényt. Doris Taylor meghalt, és nem tudod sehogy sem vissza hozni. De magadon még tudsz segíteni, és én itt vagyok. De amit most művelsz nem segít. Gondolkozz el ezen. Holnap megint el jövők.- adta kezembe a kis tükröt, majd ki ment. Percekig néztem valakit aki nem én voltam, vagy csak nem akartam elhinni, hogy én lehetek. Láttam magam már rossz állapotba, de ennyire még soha. -Fenébe is. - Vágtam földhöz a tükröt. Nem akarom így látni magam. Nem akarok így élni. Nem akarom ezt érezni.

- Doris minden rendben?- nyitott be Mike rémült arccal.

- Jól vagy?- ült le mellém a földre.

- Nem. Nem vagyok jól.- tört ki belőlem a zokogás. Egész belsőm rázkódott a sírástól. Mike csak együtt érzően átölelt.

- Ő tényleg a barátom volt. Sokat köszönhettek neki.- szipogtam.

- Megmentett egyszer, mikor eltűntem több napra. Valami idegen bandába kerültem beszedtem mindent, ittam rá, nem aludtam. Megmentett magamtól, és egy idiótától aki megakart erőszakolni. Tudom, hogy nincs mentség arra amit csinált, hogy drogozott. De ő is ugyan úgy sok mindenen ment keresztül. Meghaltak a szülei. Magát hibáztatta, teljesen egyedül volt. Nem kellett volna meghalnia.- csuklott el a hangom.

- Shh..Nyugodj meg! Vissza hozni sajnos nem tudom. De megkapja a kellő tiszteletet. Rendesen fogják eltemetni. Megígérem.- puszilt bele kócos hajamba.

- Tényleg megtennéd?- emeltem fel a fejem a mellkasáról.

- Igen. De csak ha te is megígéred, hogy beszélgetsz néha Justin-al.

- Rendben.- sóhajtottam fel.

4 hónappal később/

- Biztosan ezt szeretnéd?

- Igen Justin. Muszáj vele beszélnem. Van mit tisztáznom vele.-helyeztem el a friss virágokat Taylor sírjánál.

- De azt mondtad nem is kereset azóta? - kérdezte gyanakvóan.

- Nem tényleg nem. De nem is csodálkozom rajta. Elég rosszul váltunk el.

- Ha úgy érezd készen állsz és jól vagy. Csak nem akarom,hogy ez miatt vissza ess.- aggodalmaskodott Justin. Közben beszálltunk a kocsijába, és haza felé vettük az irányt.

- Ne izgulj. Minden rendben lesz. Csak beszélni akarok vele. Ha jól hallottam, most pont pihen valahol Hawaii. Sosem voltam még ott. Szóval két legyet ütők egy csapásra - kacsintottam felé.

- De jó megy valakinek. Hiányozni fogsz azért. Örülők, hogy ilyen hamar sikerült túl esni a dolgokon, de azért szomorú is vagyok

- Héé nem háborúba megyek. Fogok még haza jönni, de először kint kell rendbe tennem mindent.

- Rendben, de ne felejts el, és írj.- ölelt át szorosan. Annyi mindent köszönhetek neki, hogy az életem is kevés lenne ahhoz, hogy megháláljam.

- Na most mennem kell, még be se pakoltam, és este megy a gépem.- bontakoztam ki öleléséből.

- Jó legyél.- kacsintottam felé, majd kiszálltam a kocsijából.

- Sziasztok.- siettem el a nappaliba ülő családom mellett, de rögtön vissza fordulton amikor megláttam rajtuk azt az idegesítő vigyort.

- Most mi van?- néztem rájuk értetlenül.

- Justin...totál ...oda..van ...érted...- rötyögött nővérem.

- Azt hittem ezen már túl vagyunk - forgattam a szemem, majd a lépcső felé vettem az irányt.

- Hova mész?- kérdezte anyám.

- Pakolni, mivel este megy a gépem.- mondtam el kb századjára.

- Régen még azon aggódtunk, hogy egyedül fogsz meghalni. Most kapásból van 4 pasid ha nem több. Jól belehúztál húgi.- Istenem adj türelmet,mert ha erőt adsz megölöm őket. Így egy szó nélkül mentem fel a szobámba, és álltam neki pakolni.

                                                                           ***

- Majd telefonálj ha oda értél.- ölelt meg anyu a repülőtéren.

- Igen, és hozz valamit nekünk.- szólaltak meg mögüle testvéreim. Látszik a testvéri szeretet.

- Jó. De most megyek mielőtt lekésném. Sziasztok.- integettem, majd eltűntem a folyóson. Meg könnyebbülten sóhajtottam fel. Szeretem a családom, de ez az 5 hónap elviselhetetlen volt. Kell egy kis pihenés. Elfoglaltam az ablak melletti ülést, fülembe bedugtam a fül hallgatott, és elaludtam. Az egyik stewardess ébresztett fel, hogy pár perc és leszállunk. Álmosan dörzsöltem a szemem, és ki néztem a kis ablakon. Rögtön elakadt a szavam. Bámulatos látvány fogadott. Gyönyörű kék tenger, gyönyörű növények. Ámulatos ez a hely. Gyorsan össze szedtem a csomagom, és a megadott szállodába indultam. Úgy éreztem magam, mint egy tini aki most van először külföldön. Úgy csodáltam mindent. A szálloda előtt is vagy 10 perci álltam, és tátót szájjal bámultam. Míg az ajtóba álló férfi meg nem kérdezte jól vagyok e. Elkértem a kulcsomat a kedves recepciós lánytól, majd meg sem álltam a tizenhetes szoba előtt. Bedugtam a kis kártyát, és az ajtó rögtön kinyílott. Micsoda technológia. Lassan azt kell mondanom, rosszabb vagyok mint egy hal, annyit tátogok. A szobám egyszerű de még is ízléses volt. Le raktam a táskám, és rendbe szedtem magam. Megmosakodtam, megfésülködtem, és felhúztam egy lezser nyári szoknyát. Oké, jobb előbb túl esni a dogon mint később, kiléptem a szobámból. Könnyedén megtaláltam a 13 szobát, és egy nagy levegőt után bekopogtam. Nem kellet sokat várnom az ajtó kinyílott.

-Doris?